Egy könnycseppnyi mennyország

Tétován bolyongott. A köd úgy vette körül, mint az anyaméh. Puhán, sejtelmesen, biztonságot mutatva, passzivitásba kényszerítve. A cselekvésnek ez a hiánya lebénította, mert úgy érezte most bármi megtörténhet. Képzelete örültként vágtatott agyában, különböző színes árnyalakokkal népesítve be a körülötte lévő légüres teret. Bár egy része tudta,

hogy mindez csupán illúzió, mégsem tudta meg nem történtnek tekinteni az előtte gomolygó árnyakat.
Hosszas vívódás után, egy édes illatot érzett, majd felnézett. Magasan felette a köd széthúzódott, helyet adva a világnak.

S ott, abban a kicsiny kis résben megpillantott a sötéten tátongó égbolton egy parányi csillagot.
Ő volt: Antares, a belső vezetője, akivel eddig csak néhány érzelem villanás segítségével kommunikált.

Most viszont ott ragyogott előtte és érezte, tudta, hogy csakis Ő lehet az. A csillag mintha rámosolygott volna. Béke és jóleső nyugalom áradt szét benne. Egy pillanatra megszűnt minden körülötte a rés pedig kitágult.
Egy könnycsepp gördült ki a szeméből. A következő pillanatban pedig egy koppanást hallott. Lenézett és a könnycsepp helyén észrevett egy gyönyörű, átlátszó gyöngyszemet. Lehajolt, kézbe fogta. Mintha édes gyermeke lenne, úgy ringatta a tenyerében. S a gyöngy a jó melegtől növekedni kezdett.
Egyre nagyobb lett, majd körülvette egész testét. Most már valóban biztonságban érezte magát. Meleg volt, világos, s a béke úgy áradt szét ereiben, mint egy jó fajta fehérbor. Eszébe jutott, hogy kortyolgatás közben gyakran érezte, amint vére pezsegve életre kel, s feledve a tunyaság napjait, most lassan bepótolja az elvesztegetett időt.
A következő pillanatban emelkedni kezdett. Láthatatlan kezek emelték a csillag felé, aki reá várt. Igen, valóban Ő az, most már egészen biztos volt benne. Amikor felért, a csillagfényben egy ajtót fedezett fel, amely ezüst fényben tündökölt. Érezte a hívást. Kezét a kilincsre téve, jóleső bizonyosság futott végig rajta.
Benyitott. Bent halvány derengés fogadta. Amint szeme megszokta a különös fényeket, egy barlangot fedezett fel. A barlangban pedig egy hófehérhajú asszony ült, aki jöttére üdvözlésképpen felállt. Intett neki, mintha ismernék egymást. S valóban, benne is ismerős húrok csendültek fel.
Közelebb ment az asszonyhoz, aki hellyel kínálta. Nézték egymást, s a figyelemből gondolatok születtek. Együtt és egymást követve repültek át az elme falain. Ekkor a látogatóban hirtelen felgyúlt a felismerés lángja. A gondolatmadarak ott szárnyaltak elméjében szabadon, minden béklyótól mentesen. A szél lágyan hegedült, s titkokat suttogott a fülébe. Megértette, hogy ez az asszony itt vele szemben, nem más, mint saját lelkének őrző angyala. S ez az angyal most felé fordult.
Antares vagyok, mondta. Régen figyellek és vigyázok rád. Az, hogy ide eljutottál mutatja érdemeidet, s ezzel kiérdemelted a tudás bizonyosságát. A titkok amelyeket megosztottam itt veled, tovább segítenek utadon. Használd ezt a segítséget fáklyaként, utat mutatva ezzel mások számára is. Most pedig elköszönök tőled, mert földi utad most fontos kereszteződéshez ért, s immár teljes valóddal jelen kell ott lenned.
Az utazó szívesen maradt volna még. Hiszen a béke sohasem ismert érzését most élte meg először életében, s félte mindezt elveszíteni. Az angyal arcán szeretet és elszántság keveredett. Felállt hát és szép lassan elindult az ajtó felé. Az jöttére kitárult, majd lassan becsukódott mögötte.
Újra a gömbben volt, s utazott visszafelé. Szívében nyugalom és bizonyosság honolt. Bizonyosság azért, mert érezte, hogy az angyal és közötte egy láthatatlan ezüst fonál van, amelyet semmi el nem szakíthat. S ezen a köldökzsinóron keresztül a szeretet áramlott hozzá.
Amikor leért, a gyöngyszem zsugorodni kezdett. Vele együtt lett egyre vékonyabb az ezüstfonál is. A végén egészen apró lett, s ő hagyta, hogy a kozmikus köldökzsinór visszahúzódjon belsejébe. Most már nem volt rá szűksége. Már tudta, mi az, amire valójában szűksége van, mi az, amit egész életében keresett. Aminek hiánya félelmet szült benne. Az érzés, amely a békét, és nyugalmat hozta és a hiányt pótolta: az Egységélmény volt.
Felpillantva az égre, mintha a csillag egy pillanatra rákacsintott volna. Elmosolyodott, s ekkor vette csak észre, hogy eltűnt a köd. A fény egy pillanatra elvakította. De már nem félt, most már egész biztosan tudta, hogy mi lesz az első, amit meg fog pillantani.
Ezért hát lehunyta szemét, türelmesen várva, hogy a fény láthatóvá tegye mindazt, ami vár reá. A jövőjét.

Hargitai Andi Tünde

 

Új hozzászólás

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.